Szúró fájdalom a mellkasban,
Igen érzem, már meghaltam.
Hideg a kezem, a lábam,
Az életemnek vége, mindent csak álmodtam.
Feladtam. Magam áltattam,
Egy valótlan álomképpel fáradtam,
Hogy igaznak lássam a világomat,
De feladtam, ja, a lelkemet eladtam.
Megborult bennem egy gondolat,
Egy eszme, egy érzés, s most fájdalmas.
Máshogy látok egyes dolgokat,
Nincs már számomra szerelem első látásra.
Ordítanék, de befogom a számat,
Büntetésem a magány, hát vállalom azt nyíltan.
De bánt, mert nem értem mért érdemlem,
Én, ki küzdöttem sokáig… csak érted!
Mégis eldobtál, ügyet sem vetettél rám,
kerestél mást, kit bolondíthatsz tovább.
Egy kiszáradt kert, szomorún hajló szeder,
Pár árva málnás, kipusztított epres.
A fáról nézem mit műveltünk Kedves,
Azt vallod nem tudsz miről beszélni? Hát hazudsz kérlek!
Fáj minden egyes lépés a ligetben,
Fáj, mert hallom még a nyár szavát szívemben.
Megöl a hang, a csend és minden,
Téged látlak még mindenkiben.
És kereslek, bár jobbat érdemelnék nálad
Egy sóhajtás, mi súgja: „én várlak!”
De nem hiszek neki, mert mért is tenném?
Szívemet megcsaltad, mit sem ér a hűség.
Megrágtál, kiköptél, átléptél,
De tudom, hogy gondolsz rám, érzem még.
Egyik kezemben egy emlék, másikban egy kép,
Azt a tűzbe dobom, az emléket a holt marosba fojtom.
Lesz ez még így se, meglátod te is,
És mit velem tettél, azt majd Isten rajtad veri.
2011. november 21.
