Rég volt már, hogy csak abban kellett reménykednem,
Hogy legyen elég játékom és anyu nagyon szeressen.
Nem kellett tanulnom, mások helyett dolgoznom,
Csak amiket elővettem, kellett visszapakolnom.
Jó gyerek voltam, tisztelettudó és erős,
És nem tört le, ha jött egy sötét felhő.
Meg voltam áldva élettel és vidámsággal,
De egyensúlyoztam a makacssággal és kitartással.
Aztán megjött az eszem, láttam, s nem csak néztem.
Hallottam és éreztem a rosszat, mi körül vett.
Tudtam, hogy nincs pénz, kaja, ruha
De nem mertem szólni, inkább csak vártam.
Megjelent egy új remény, egy új hit, egy új cél,
Mely mögött csupa bánat, sötét és halált élt.
És a kérdés előttem lebegett: mért történik ez velem?
Tíz évesen értsem meg, hogy a nyomor minket kizsebelt?
De nem érdekelt, válaszként küzdöttem!
Segítettem másokon, s ebben leltem örömömet,
Cserébe nem vártam semmit, csak hogy kapjak egy tekintetet,
Mely elárulja szavak nélkül a köszönetet.
De a saját gondjaimat nem tudta más,
Így jött a vég: az összeomlás.
Vártam a segítséget, hogy valaki kihúzzon és fölsegítsen…
…de csak vártam, s közben haldokoltam csöndben.
Mély szavak gyötörtek, s megannyi gondolat:
„Mért adom föl, még alig múltam tizenhat..
Mért fekszek nyakig a porban,
Ahelyett, hogy lábra állnék, s elindulnék újra?”
4 év elég volt, hogy több száz leckét megtanuljak…
Ne számíts soha másra, csak magadra!
Ne bízz meg senkiben, nem tudod mikor árthat…!
Ne hidd, hogy elfelejtettek, egy listán mindig ott vagy!
És én se felejtek, tudom kik hagytak cserben!
Nem bántok senkit, majd az élet megveri őket,
Azt is aki ok nélkül kihasznált,
S játszott velem…ja, vigyázz srác!
Nem kellenek már játékok, segítség meg verseny,
Papírt meg ceruzát adj és akkor nem lázad a lelkem.
Ez maradt csak nekem, a sorok, a rímek:
Nem fordul ellenem, kísér egy életen.
2012. január 25.
