Tündérmese

Régen álmodtam egy tündérmesét.

Ott az élet szép volt, a bánat kevés.

Mikor tehettem, ezen a helyen voltam,

Gyermekként más volt minden dallam.

Telt az idő, én is változtam.

A mesém íródott, nőtt a bánat.

Sokat sírtam, hogy mért és hogyan,

De ez nem a vég, biztosra tudtam.

Három korszak, s ez az utolsó.

Felnőttem végleg, lelkem egy koporsó.

Temeti minden érzésem és véleményem,

Nem értenek meg, hogy bízzak az emberekben?

A sok megválaszolatlan kérdés

Tép, mar, s nem hagy a feledés…

…hogy hova lett a régi tündérmesém?

Mért hiszem, hogy mostanra minden elvész?

Nem szabad. Elestem sok csatában, s mindig felálltam.

majd most is ezt teszem…eddig vajon mért hátráltam?

Előttem az élet, így hát előttem a világ.

Csak tenni kell, és teljesülhet az imám…

Mert régen álmodtam egy tündérmesét.

Hol az élet szép volt, s a bánat kevés.

Ma már nem bújok ide, nem lesz a menedékem…

…megvalósítom az öreg tündérmesémet.

2012. január 17.