Nappal élek, este halok.
Lelkem mindig félhalott.
Nincsenek most tettek és szavak
Az álarc alatt szürke alak van.
Vár a jóra, egy idomítóra.
Aki jeget olvaszt , s a vizet vigyázza.
Kincsnek tekinti, tiszteli
Hisz’ ez csak víz, mégis szereti.
Ez a belsőm..rég elveszett.
Bolyong bennem még sok érzelem.
Néha némi reménnyel pezsgek,
D oszlik a felhő, tova szárnyal el..
Külsőmben csak a mosoly ami szép,
Ám hazug a bája, csak egy vak kép.
A valós személy egy furcsa én,
Érzékeny, szenvedélyes, szerető lény.
Olykor már legszebb szavam a mért:
Mért hiányzik ő, kit nem ismerek még?
Mért fáj a puszta gondolat,
Hogy nincs oly’, ki rám gondolna..
Mért vágyódom el innen?
..Valakihez, nem halni meg.
Mért nem lát az igazi..ő?
Akkora vagyok csak, mint egy pötty,
De mért nem érzi, hogy szívemben őrzöm?
Mért nem húz övé az enyémhez, s lesz életünk örök?
Ho, már ábrándozok messze el
De mért teszem? Ez eltemet.
Folyton álmodozó kislány maradok csak
Mert kinek rég odaadtam szívem, összetörte, eldobta.
Bízni így nem tudok semmilyen fiúban,
Mind ugyanolyan, csak más a látszat.
Hiába hullajtom könnyemet,
Nincs értelme sírnom, harcolnom érte..
Te hódíts meg engem!
Te küzdj, hogy lásd valós énem!
Nincs szükségem istenítésre,
nem az egóm akarom növelni veled.
A lelkem gyógyítsd , s tartsd életben
Viszonzom! Gyere! Találj már meg!
2012. március 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése