Most szemed fénye nem csillan,
Hangod sem olyan, mint hajdan.
Tudom, néha az élet kegyetlen és rideg,
De higgy abban: a fájdalom erőssé tesz!
Most megtanulsz szenvedni, s búsnak lenni,
Mert min eddig sírtál, az ehhez képest semmi.
Igen, megtörtént a vég, de ne hagyd el magad!
Tudnod kell azt is, hogy minden barát melletted van.
Ne sírj kérlek, fogom kezed, ölellek.
Így kellett lennie, bár a sorsban nem hiszek…
Én is sírok e sorok között,
Mert fáj nekem is a be nem teljesült öröm.
Az öröm, mely végig kísért volna utadon,
De elragadta őt a szörnyű hatalom.
Olyan hatalom, mely mindenek felett úr,
S menekülés nincs előtte, és véges az út.
De szemed csillanjon úgy, mint rég!
Üvölts, ordítsd: ő már bennem él!
S ha hiányzik hangja, arca,
Nézz csak fel, s meglátod őt a csillagokban.
2011. április 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése