Most is csak töröm magam, mit tegyek?!

Gyerek vagyok még, kis naiv,

De helyén van a szívem, s az eszem is.

Talán tudom csak, mi nekem a jó

Mert gyakran dönt a szív, s az ész hanyagolandó.

Sokszor hozok rossz döntést, igen, ez tény.

De később magamnak bevallom a tévedést.

Most is csak töröm magam, mit tegyek?!

Lépjek előre, vagy hagyjam az egészet?

Mert tán’ áltat az, ki szívem lopkodja,

S lassan széjjel tépi, mert kétségben hagy.

Egyik felem szerelemtől roskad,

Másikat pedig a bú rugdossa.

Szavakba önteni nem lehet,

Mit érzek e percekben.

Ha tudatom elhagy, lelkem száll

Álmomban a nagy ő bizony rám talál.

De az idilli kép megtörik, s nem szállok:

Zuhanok le a hazug világba, hol összeomlok.

Jó végre hinni, bízni valamiben,

De a valóság egy teljesen más hely.

És addig gyötröm magam kérdésekkel,

Míg biztosra nem tudom, hogy ő van nekem.

Döntsön tehát a szív, de bíráljon az ész,

És szabadság vár majd, melyben a világ szép.

/ 2011. május 12. /

Vágyakozás 1

Minden este könnyem ontom,

Hogy végre elűzzem azt a bánatom,

Mely nyugodni nem hagy, s kínoz,

Mert a hiányérzet rabul ejtett, ez átok.

Mondd, hol van ő, ki le vesz lábamról,

S megölel , ha már  elural a fájdalom?

És halk szavakkal bátorít, hogy ő mellettem van:

Kezem fogja, szemembe néz, suttogja: „aludj csak!

Felejtsük el a bajt, érezzük az álom mámorát!

S mikor holnap felébredünk, a szép szivárvány

Megédesíti napunkat, mert tudom azt,

Hogy szeretsz, szerettél, s szeretni fogsz majdan.” 

2011. május 6.

Nélküle

És akkor keményen vágtattam az úton

Határozott gondolattal, mely eléggé súlyos.

Nem töprengtem, csak kijelentettem:

Mély szavát az egyedüllétnek.

Ridegen néztem mind azon lényre,

Kik szemet vetettek reám, kacsintottak egyet.

És felettébb boldogan, gyorsan mozdultam,

Hallottam hangjukat, messziről mormogtak.

Eddig azt hittem, a férfiak kiszámíthatóak.

Szinte tudtam előre minden lépésüket, szólásukat.

Ismertem testtartásuk vagy nézésük jelentését,

És már a lélegzetükből értettem a következő felelést.

De mostanra megváltozott ez az egész.

Magam se tudom mi történt, s ez nagy esés,

Olyan, mint mikor a kisgyerek fut csak,

De térde összerogy, és földre huppan.

És most már nem látom az összefüggéseket.

Csak egy cél lebeg előttem: a függetlenségem.

Mert nem akarok olyan tényezőket,

Melyek megkeserítenék életemet.

Bár a ténnyel tisztában voltam, nem lenne az szenvedés,

Ha kicsit élvezném a dolgok szerelmes részét.

De egyszerűen nem tudtam aggódni, féltékeny lenni,

És keserves a tény: számomra nehézkes lett szerelembe esni…

Így aztán a döntés egyszerű és reális.

Megválok a gondolattól, mely már nem számít.

És szomorúan gondolok majd vissza a múltba,

De büszkén, hogy eddig ilyen jól bírtam.

Végül így jelenthetem ki tisztán és őszintén,

Hogy ilyen ifjan felesleges azon eszmélni,

Ami lehetetlen, abszurd és csak áltatna,

S én ezért fogom boldogan élni a mindennapjaimat. 

2011. március 20.

mért?

mért fáj a szó, mit mondasz?

mért fáj a hallgatás, mit néha mutatsz?

mondd, mért kell rám úgy nézned,

s mért kell hozzám így beszélned?

mért vársz arra, hogy én szóljak,

mért várod el, hogy rohanjak utánad?

mért nem hallod hangom soha?

mért nem fogod kezem soha, ha itt vagy?

mért kívánsz olyat, mi lehetetlen?

…vagy már nem is szeretsz engem?!

De akkor mért látom szemedben a tüzet?

Mért áltatsz? a kín süllyeszt…

Süllyeszt alá a földnek…

Mért nem nyújtod kezed? még kimenthetsz..

Buja tekinteted repes, de nem reám

Mért fáj bevallani, hogy vége már?

Kérlek szépen, ne ölj meg.

De én szeretlek, érted – lásd – megteszem.

S végül köszönöm, mit kaptam szépet,

És egy végső kérdés: mért tetted ezt?

2011. február 14.

A bánat

Félsz, hogy vége lehet egy szótól,

Félsz, hogy nem tudod, mi a gond.

Sírsz, hogy mondja meg, vagy csak kacagjon,

Sírsz, mert a válasz egy becsapott ajtó.

Vársz, míg lenyugszik, s válaszol: jó.

Vársz, de mégis tudod, hogy megfolyt.

Meghalsz egy árva szaváért, mosolyáért,

Meghalsz, mert mindenkihez ment,  de feléd…

2011. február 13.