Egyedül
Csendben várom halálom
Kuporogva, mélyen alszok.
Hirtelen dübörgésre ébredek,
Fejemet felkapom, vajon ki lehet?!
Félve nézek jobbra-balra,
Az idegen után kutatva.
De csak dermesztő hideg,
Fehér lehelet, ez minden.
Szívem egyre hevesebben ver,
Rémisztő most az egyedül lét, félek…
Azt hittem a magány jobb lesz,
De most szembesülök a ténnyel: nem.
De mi történt? Ki van itt?
Hátam mögül érzek valakit.
Hallom , ahogy halkan liheg,
Ahogy lassan dübörög a szíve.
Most itt van. Fülembe suttog lágyan,
Szememből könny csordul, a félelem eláraszt.
Hátra néznék, ki lehet az,
De nem merek, csak sírok, szótlan!
Nem értem mit mond,
Süvít, ordít, de én csak imádkozom.
Egymagam kuporgok,
A sós csepp már arcomra fagyott.
Elkapott! Jeges karjaival összefon,
Összeroppant, széttép, eldob.
Egy nagy fehér felhő távozik,
Az utolsó itt, mi létemet jelzi.
De most meleget érzek,
A kezemet fogja valami fényes.
Látom magam. Szemem nyitva.
Holtan fekszem, egyedül maradtam.
/2010.szept.21./
Akkor épp magányosan éreztem magam, pedig boldog voltam. Valami mégis megihlette bennem ezt a verset, és a mai napig fogalmam nincs, hogy mi lehetett az a valami...
Alapból úgy indult a kép, melyet szavakkal festettem le, hogy az troli újszegedi végállomásának buszmegállójában összekuporogva vacogok, fagyoskodok egyedül, kimerülten, félve. Mert hogy elszöktem hazulról. El, a terhek elől, úgy gondolván, ez a fajta kicsapongás majd segít rajtam. De mikor már nem volt mit tennem, mert nem mehettem vissza, egymagam maradtam. Majd elhatároztam mit van mit tenni, várom a halálom, hisz az előbb utóbb úgy is bekövetkezik.
Mikor a versben elkezdem azt leírni, hogy valaki jön...ott már haldokoltam, és csak a magány ébresztett fel egy pillanatra majd küldött el örökre a feledésbe..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése