Csak egyszer

Vér és zúzott törmelék

Az élet megdőlt vidékén,

Hol már meghalt a remény, s

A harcot elbuktuk rég.

Egy poros emlékképet idéz

A csúf, rút szerelmi hév

Nem kell félve élni!

Egy döntő csatában elesni,

Élve maradni, hogy a lélek hulla, úgy

Mégis életed porát rejti egy urna.

És a táj kopott, szürke, sebezhető,

De ezt senki nem látja, csak az én látcsőm.

S mert nem látják,

Észre sem veszik hogy bántják.

Mert egy burok mögé van rejtve

Lelkem borús szennye,

S az egyetlen szál rózsa benne

Kezd száradni, teste gyenge.

Lázadjak? Kiáltsak, hogy gyere?

Boruljak térdre az ellenségnek?

Nem szerzek neki olyan örömet,

Mellyel még tovább süllyedhet életem…

A csatát majd folytatom

Kivívok magamnak egy rangot.

Harcos amazon énem mutatom,

Lásd te is, s ő is, hogy célom mellett kitartok.

De kín- szenvedve esek össze,

Újra megsebzi összetört szívem..

Tovább tépi árva lelkem

Hazugsággal áltatja naiv eszem.

Mért van olyan közel,

Mért látom őt mindenben?

Hanyag teste, por lelke

Mért vonzza mégis énemet?!

Annyi kérdés bennem

Megválaszolatlan marad végleg..

De vért ontok ki szavaimmal,

Szeretném ha látná, mi van!

Csak egyszer érezze amit én,

Hogy tudja az életem szenvedés!

Csak egyszer lássa amit én,

S nem mondja többször: a világ szép.

Csak egyszer járjon utamon,

És megtudja mi az, hogy fájdalom!

Csak egyszer aludjon ágyamban,

És látni fogja a rémálmokat!

Csak egyszer, egyszer hazudott őszintén,

Mikor azt mondta, szíve örökre az enyém…

2011. december 15; 17; 18.