Onnan fentről

Egy gondolat nem hagy nyugodni…

Mért érzem azt, hogy nekem el kell menni?!

Órákon át folyik sós könnyem,

Fáj, hogy azt gondolom, már mindennek vége.

S majdan léptem nyoma látszik az úton,

Gondolj rám úgy, hogy szerettél nagyon.

Ne hullajts értem árva könnycseppeket,

Egyszer még szükséged lesz rá, meglehet…

Ódon szavak néha felcsengenek,

Ragyogtak, ám most már feslenek.

Félek a végén az lesz, feledésbe merülök,

De én figyelek mindenkit onnan fentről.

Én soha nem felejtek senkit!

Porosodó urnám az emlékemet őrzi.

És minden este egy „ mi atyánk”-ban,

Felcsillan valahol régi bájam.

2010. október 30.